könyvmoly blogja

A senki földjén élek, amióta emlékezni tudok. Nem a kapun belül, és nem a kapun kívül. A kettő között: a küszöbön. A küszöb tanított meg arra a csodálatos és néha elbírhatatlan emberi képességre, amit úgy hívnak: emlékezet.

Húszéves voltam, amikor találkoztam ezzel a sorral:

„Alattam kő, és üresség fölöttem."

Azt hittem, varázslat játszik velem: mióta ismerem én ezt a sort? Majdnem tíz évig töprengtem, mire rátaláltam: ismertem mindig.

(Galgóczi Erzsébet: A küszöbön - A vesztes nem te vagy című kötetéből)

"S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."

Anna Ahmatova: Ház a hóban 

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

"Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás." Márai

A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, - ítélni így tanít.

S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.

 (Radnóti: Ó, régi börtönök)

Szécsényi Barbara: Idebent

Minden ajtót kinyitottam:
emberekre látni.
Nem járt erre senki -
jöhetett volna bárki.
Pár kósza arcél körbevillant,
mosolyt lökött a falnak;
kinyitottam az ajtót:
a csöndek bezavartak.

Anna Ahmatova: Ajtó, félig tárva...

Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog... Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.

Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Miért mentél el?
Nem értem, nem értem...

Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.

Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet...
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.

Blok: Oly ismerős vagy

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban,
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendődben hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem szomorúan,
hogy még találkozom veled.

(Lator László fordítása)

Maja Boriszova : Ajtót se csapva 

Nem akkor megy el, amikor hiszed,
nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?"
És aztán... minden megy tovább, mint régen,
nem támad tűzvész az asztalközepén,
és a fürdőszobában változatlan
vékonyul tovább a  családi szappan...
És aztán lassan gördül év az évre,
a házban kövült nyugalom és béke,
hanem az asszony fázik, egyre fázik,
Pedig minden rendben látszik:
takarékos, józan, derék a férje...
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne...
Ő ment el rég, a napjai közül,
ajtót se csapva, észrevétlenül.

(Rab Zsuzsa fordítása)

K László Szilvia: Ajtó

Bebújok a koponyámba,
Jól bezárom ajtaját.
Kiírom egy cédulára:
Tűnjön innen bárki más!

Kizárom az eleséget,
Hess el innen, szomjazás!
Elseprek száz nagyvilágot,
Én legyek csak, senki más!

Ám lehet, egy újabb napon,
Megpróbálok kijönni,
S egyedül, az ajtóm zárját
Nem tudom majd kinyitni...

Azért, mikor dörömbölök,
Törjön rám be, valaki!